Radikális látásmód: Paul Cézanne festményei megmutatják, hogyan készül

Új kiállítás van Paul Cézanne Tate Modernről, London, egy művészt mutat be, aki szokatlan tényeket tárt fel az emberi észlelésről. Mert Cézanne festményei ámulatba ejtették kortársait, akik forradalmian új látásmódot mutattak be. Senki sem tudta azonban pontosan megmagyarázni, hogyan csinálták.

Bár egyes művészek még viccelődtek is Cézanne bizarr technikáival kapcsolatban, mások valóban értetlenül álltak a vizuális megjelenítése miatt. Szóval voltak csodálói is. De Cézanne teljesítményének pontos jellege számos művészettörténészt és gondolkodót meggyötört. A tudomány területén létfontosságú érzéket lehetett látni. Amint azt idegtudósok és pszichológusok kimutatták, a festő módszerei különös hasonlóságot mutatnak az emberi értelem optikai feldolgozásával. Alapvetően megdöntötte a szem működésével kapcsolatos több száz éves elképzeléseket azáltal, hogy egy olyan világot festett meg, amely mindig mozgásban van, amelyet az idő múlása befolyásol, és átitatnak emlékei és érzései.

A festőnek az emberi érzékelésbe való rálátása sok évnyi lassú kísérletezést igényelt. "Cukortál, körte és kékpohár" című alkotása viszonylag hagyományos festmény. A szabálytalanabb színkezelésen kívül a 17. századi klasszikus jelenetek szoros családja.

Cézanne évszázados tudományos megközelítéssel alátámasztott meggyőződése az volt, hogy a szem olyan, mint egy kamera, megragadja a látható valóság áramlását, amely tiszta képet ad megfigyelhető körülményeinkről. A filozófiai gondolatot Descartes „La Dioptrique” című, a látással foglalkozó esszéjének diagramján is meglátszik, amely azt mutatja, hogy a szem a külvilágból lövésképet szerez.

Cézanne „Csendélet gyümölcstállal” torz perspektívát mutat, ahol a jelenet úgy tűnik, hogy a gyümölcstál előtt van, mivel vastagabb a festék felhordása. A fehér terítő a térben megszakadtnak tűnik, és nem valósághű az asztal szélén. A festő megmutatja, hogy nem érdekli, hogy egy egyenletes szögből lássa a hátteret. Ehelyett egy vándorló tekintetet fogadott el, és figyelt minden egyes darabot, hogy amikor mindent összerak, Ön, mint látogató, lássa a következetlenségeket.

Cézanne megközelítése összecseng azzal, amit jelenleg a vizuális feldolgozásról értünk. Lehet, hogy nem tudod, de még ha ránézel is valamire, a szemed nem statikus. Ehelyett a szemed apró mozdulatokat – szakkádokat – végez. És pontosan ezt gyakorolta a festő, megfestve ezt a szakkád mozdulatot.

A színeket a retinád közepén elhelyezett kúpcsoporton keresztül érzékeled. De körülötte a szeme érzékeli a fényt és a sötétséget, így csak egy kicsi helye van a színnek. Miközben a szemed előállítja a szakkádokat, az agy folyamatosan összevarrja őket, feldolgozva a szétszórt adatokat, hogy egységes és tiszta fényképes valóság fantáziáját hozza létre. Bár ez ellentmondásos lehet, ez egy olyan folyamat, amely ellenőrizhető, ha hosszú ideig egyetlen helyre szegezi a szemét. Felfedezi, hogy perifériás látása cseppfolyósodni kezd.

Egyes kutatók azt mondják, hogy Cézanne látási szabálytalanságokat okozott, ahogy a témáira felszívódó koncentrációval belepillantott. Úgy tűnik, a portréi szereplőinek maszkszerű arcuk van. Miért? Ennek az az oka, hogy apró részletfoltokra összpontosított az arcukon, és nem engedte, hogy agya az emberi arc egészét vegye figyelembe.

De szándékosan hagyott hibákat végső festményein, még nem teszi Cézanne-t felelőtlen festővé. A Tate Modern kiállítás kurátorai szerint ennek éppen az ellenkezője történt, és a festő értelmiségi volt, aki sokat olvasott és sokat tanult különböző témákról, beleértve a természettudományokat és az optikát is. A festő élete során a tudomány egyik legjelentősebb eredménye a fényképezés feltalálása volt. Az olyan korai kamerák, mint a dagerrotípia – amelyet Louis Daguerre talált fel és 1839-ben mutattak be a nagyközönségnek – a statikus látás egy perspektíváját reprodukálták, és sokan csalódásnak tartották őket, köztük Cézanne is.

A "Csendélet vakolat Ámorral" (c 1894) egy olyan festmény, ahol Cézanne még jobban tanulmányozta az emberi látás varázsát, mivel a térnek nincs értelme ebben a jelenetben. A szoba egyik szélén egy almát lát, amely akkora, mint az edényen lévő alma.

Ha jobban megnézed, még azt is látni fogod, hogy a festő különböző szögekből ábrázolta amor alakját. Tehát ez nem egy megfagyott pillanat az időben, mint a klasszikus szemléletben, hanem egy állandóan mozgásban lévő nézet – a valóságé. Cézanne ráadásul úgy vélte, hogy nincs jelen, hanem folyamatos áramlás a múlt és a jövő között.

És ezt a filozófiai témát használja, az idő tapasztalatáról – egy személyesről –, amelyről sok korabeli művész írt. Ez csak inspirálta a következő művészeti irányt, például a kubizmust, és nagy hatással volt azokra a festőkre, mint Pablo Picasso, akik később az idő dimenzióját használták fel művészetükben: egy radikális látásmódot.