A történelem során a női mellek elbűvölték a nyugati művészeket, és sokféle módon ábrázolták őket. A legkorábbi ismert emberábrázolás, a Kr.e. 30.000 körül faragott "Hohle Fels Vénusz" a termékeny anatómiát hangsúlyozta. Ezt követően a férfi művészek gyakran tárgyiasították a melleket erotikus tárgyként vagy táplálékforrásként.
A barokk festmények olykor ezt a kettős szexualizált és tápláló ábrázolást példázták, akárcsak a római erény Caritas apját ápoló ábrázolásai. A meztelen mellkasú nők azonban a magasztos társadalmi eszményeket is szimbolizálták. Eugène Delacroix 1830-ban megjelent, "Liberty Leading the People" című munkájában a szabadság félmeztelen allegorikus alakja szerepel. A középkori művészet olykor a kéjvágyat a mellkasukat kínzó kígyókkal kínzó nők eltorzított képén keresztül ábrázolta, ami a mellek állítólagos csábító korrupciójára utalt. Amint azt a tudósok megfigyelték, a mellek az idők során változatos vágyakat sugároztak. A csecsemők számára a létfenntartást jelentik. A férfiak számára történelmileg a szex. Az orvosok patológiát és üzleti árukat látnak.
Míg a múlt művészeti hagyományai tárgyiasították vagy mitologizálták a melleket, a modern női festők új perspektívákat hoznak, amelyek felismerik a mellek sokrétű valóságát, és együttérzéssel és árnyaltsággal ábrázolják. Munkáik megkérdőjelezik a túlságosan leegyszerűsített történelmi ábrázolásokat.
Csak a 20. század elején kezdték el a nők rendszeresen ábrázolni meztelen formáikat, új látásmódot kínálva a mellekről saját szemszögükből. 1906-ban Paula Modersohn-Becker meghitt önarcképekkel botrányozta meg a nézőket, akik csak borostyán nyakláncot viseltek, és házassága feladása után hiteles önkifejezésre törekedtek. Suzanne Valadon francia művész is készített merész meztelen önarcképeket 1917-től kezdődően, abban az időben, amikor az idősödő nők ilyen kendőzetlen ábrázolásaira még nem volt példa. A század végére Joan Semmel amerikai művész új magasságokba emelte a női forma ábrázolását élénk önszemléletén keresztül, amely rózsaszín és okker árnyalattal emelte ki a melleket.
A brit festő, Jenny Saville szintén a meztelen női formára összpontosított, és élénk ecsetkezeléssel érzelmes darabokat készített, amelyek a hagyományos szépségi normákkal szembemenő testeket ábrázolják. Munkái domború, megereszkedett mellekkel előtérbe kerültek a nők megélt élményeit közvetítették, radikális ellentétben a korábbi, férfiak által uralt ábrázolásokkal.
Ezek az úttörő művészek a melleket és azok öregedő formáit ünneplő, bensőséges önreprezentációban vizualizálták, amely képessé tette a nézőket arra, hogy a nőket sokoldalú szubjektumnak tekintsék, nem pedig puszta tárgynak. Bátor új perspektívákat nyitottak meg, ünnepelve a női autonómiát a női élmény művészi megjelenítésével szemben.
Túlzott leegyszerűsítés azt állítani, hogy a női művészek pusztán „megfordítják” a férfi tekintetet meztelen ábrázolásaik során. Valójában mindegyik egyedi perspektívát hoz, amelyet az egyéni tapasztalatok formálnak. Az új generációk kihívás elé állítják az elvárásokat, a melleket rendhagyó formában és kontextusban ábrázolják. A brooklyni művész, Jenna Gribbon elismeri a párhuzamot a férfi tekintetével házastársáról, Mackenzie Scottról készült festményein. Ahol Gribbon élénk rózsaszínű átdolgozása Scott mellbimbóiról tudatosítja a nézőket a kukkolás iránt, más művészek dacolnak az egyszerű kategorizálással. Vannak, akik mellet adnak a nem női figurákhoz, vagy a felismerhetetlenségig kísérleteznek formákkal és színekkel.
Ezek a nők sokféleképpen képzelik el és ábrázolják a melleket. Munkáik ahelyett, hogy szembehelyezkednének a férfi tekintetével, a komplexitást és az autonóm kifejezésmódot ünneplik. A társadalmi és művészi normák megkérdőjelezésével a leegyszerűsített feltevéseken túl bővítik a melltesttel kapcsolatos megértését. Az intimitást, az érzést és a megélt élményt bemutatva a művészek olyan perspektívát kínálnak, amely gazdagítja nézetünket erről a régóta tárgyiasult témáról.